Kányádi Sándor életrajza


1929. május 10-én (anyakönyv szerint 11-én) született Nagygalambfalván, Romániában (Hargita megye), székely földműves családban. Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó. Édesanyját, László Juliannát korán elveszíti (1940 karácsonyán halt meg). Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában végzi. Utána Székelyudvarhelyen tanul: 1941 és 1944 között a református kollégiumban, majd 1944–45-ben a Római Katolikus Főgimnáziumban, 1946–50-ben a fém- és villamosipari középiskolában.
Költőként Páskándi Géza fedezi fel, 1950-ben a bukaresti Ifjúmunkás című lapban közli első versét, majd a kolozsvári Utunkban is megjelenik. 1950 őszétől él Kolozsvárott. 1950-től fél évig a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola hallgatója, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán tanul, 1954-ben itt szerez magyar irodalom szakos tanári diplomát. 1955-ben jelenik meg első verseskötete, a Virágzik a cseresznyefa.
1951–52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, s közben néhány hónapig az Utunk munkatársa is. 1955 és 60 között a Dolgozó Nő, majd 1960-tól nyugdíjazásáig, 1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője.
1958-ban megnősül, felesége Tichy Mária Magdolna tanár, szerkesztő. Két gyermekük születik: Zoltán Sándor (1962) és László András (1971).
Tevékenyen részt vállal az irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége Romániában, majd Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein. 1956 októberében-novemberében a Romániai Írószövetség küldötteként a Szovjetunióba utazik, ellátogat Leningrádba, Moszkvába és Örményországba. Először lépi át a román-magyar határt, de Magyarországon csak átutazik. 1967-ben utazik először nyugatra, Bécsben megtartja a Líránkról Bécsben című előadását, 1969-ben Székely Jánossal, Békés Gellérttel részt vesz a Bolzanói Szabadegyetemen, itt megismerkedik Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Zoltánnal. 1971-ben a Pen Klub meghívására Sütő Andrással Norvégiába és Svédországba utazik. 1973-ban Püski Sándor meghívására Sütő Andrással, Farkas Árpáddal, Domokos Gézával és Hajdú Győzővel az USÁ-ba és Kanadába látogat. 1984-ben hosszabb észak- (Kanada, USA) és dél-amerikai (Argentína, Brazília) előadó körúton vesz részt. 1992-ben Izraelben mutatja be erdélyi jiddis népköltészet-fordítását.
1987-ben meghívják a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, nem kap útlevelet, ezért tiltakozásul kilép a Romániai Írószövetségből.
2009-től a budapesti I. kerület díszpolgára.
Írói álneve: Kónya Gábor.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

 

 Válogatás verseiből

 

Ne szólj..

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,
ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy
Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki
viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok
én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk
azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd
azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,
lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,
nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,
ha minden kötél szakad, vagy ha
csak éppen összezördülünk valamiért?
Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian
prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,
akik féltek néven nevezni istenüket.
Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,
egy mozdulat többet mondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,
hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből
s az ő dicsőségére élek e földön;
a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás
motorjával agyamban, szívemben végzem
ember voltommal járó kötelességemet,
és örömeim között is szótlanul ahhoz a
legfőbb megtartóhoz imádkozom.

 

1965



Asztal és a székek

Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához - ott várnak a székek.

 

1964


 

Füst

Füst jelzi már messziről, az emberlakta
helyet Prométheusz törvénybe ütköző tette óta.
Mióta melegszik, süt-főz, föléget, fölperzsel
s elhamvaszt a föld lakója, mióta füstöl
az emberi történelem.

Esti tüzek könnyű-kék füstje,
dúlások, máglyák, krematóriumok füstje
pácolta - otthonossá? - fölöttünk a napot -,
holdat-, csillagokat-tartó boltozatot.

Cigarettázva ülök a dombon, a völgyből most
áttetsző vacsorafüst ágaskodik
a majdnem-vízszintes napsugarak fölé;
de íz- és illat-emlékezetemet agyvelők
elviselhetetlen füstje ingerli.

Könyvet égetnek valahol?

1965


 

Húsvéti bárány

Én láttam meg először.

Három lába és két feje volt.
Ilyet még az öregek se láttak-
hallottak addig.
Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu,
még a környékről is jöttek csodájára.
Borzadva néztük, mint nyalja az anya
a szörnyeteget.

Háború volt és húsvét vasárnapja.

- Isten ujja! - zokogott föl egy vénasszony,
vele sírtak mind az asszonyok. Komoran
néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak,
s elzavarták a kisebbeket.

- Maga a Bűn, a bűnös Világ! - sikoltotta
újra az öregasszony s vele a többiek.
Tanácstalanul álltak a férfiak.


- Megdöglik ez, még föl se tud állni.
- Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon.
De erre senki se vállalkozott.

- A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten
mutatta föl magát. Egy fiát. A Bárány Ünnepén.
- Mit bőgtök! - mordult valaki az asszonyokra.

Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden
szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt-
boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra
homályos szemét, majd vonaglott egyet s a
méhlepényt is kilökte magából
annak rendje és módja szerint.

- Tünemény ez, én mondom, tünemény.
- Múzeumba való, annyi bizonyos.
- Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. - Erre
valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is
elhallgattak egy pillanatra.

- Föl akar állni.
- Az állatorvost kellene...
- Az állatorvos is katona.

Nem állt föl. Megdöglött nemsokára.
Eltemettük, megkönnyebbülten.

Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még
egy illető exhumálni is akarta. Aztán
elfelejtettük. Lassan a természet
furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy
őszintén annak hittük volna. Csak később
tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú
mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű
sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy
Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a
húsvéti bárányra, pedig az ott való népek, tudtommal,
nem is mind keresztények.

1965


 

Esti kép

Kiszalad a gyermek,
odabent
anyját veri az apja.
Befogja fülét, hogy
ne hallja a rettenetet.
Futna ki a világból,
de a sötétség
visszakergeti zokogni a
gyönge-világú
ablak alá, hol
egy vergődő éjjeli lepke
láttára lassan
csillapul zokogása.

1965


 

Kikapcsolódás

Távoli harangszót érzek
ereimben,
nagy székesegyházak nyugalmával
s hűvösével agyamban
fekszem.
Mióta már?
Öt perce, kettő?
Óceánok. Erdők.
Könnyedén ring a hold-szelíd nap
alumínium gömbje,
kondulna, mint a harangok,
ha megkoppintanám.


 

Boldog vagyok.

Nagy Sándor kardja villan meg hirtelen,
s a csomó szétesik.
Szókratész koccint a poharával,
Platón mosolyog,
János maga hozza a tálban a fejét felém,
inkvizítorok ölelkeznek eretnekekkel,
mint régi barátok,
angyalokat ereget a krematóriumok kéménye,
hatalmas léglökésesek suhannak
elébük előzékenyen;
a gomba, melyet az imént láttam egy fa tövében,
emelkedni kezd, mint a startoló rakéták,
elrúgja maga alól a földet,
s már fönt van, karimája elfödi
előlem az angyalokat,
elvágja bennem a harangszót,
s én nem merem kinyitni a szemem.

1965


 

Mióta élek

Mióta élek, panaszok
rengetegében járok,
sárgult siránkozások
vastag avarán taposok.

Évezredes a holt avar,
rálépek kíméletlen,
de a most hulló fölkavar,
s a lábam visszaretten,

még akkor is, ha semmiség:
kis galagonya, nyír, som;
fölfognám mindnek levelét:
az én erdőm ne sírjon.

1965


 

Két nyárfaközt a dombtetőn

Két nyárfa közt, a dombtetőn,
most búcsúzik a nap.
Nyár volna még, de reszketeg
levelek hullanak,
s az árnyékban már didereg
a sovány hegyi fű:
vadvackor ízű alkonyat
s hóharmat permetű
éjszaka jön - és nincs tovább!
Ragyoghat még a nap,
bennem már holtomig ez a
nyárölő alkonyat.

1963


 

Tűnődő vén juharfa

Tűnődő vén juharfa
tanítgat bölcsességre:
szemfedőt sző a napra,
gonddal, hogy meg ne sértse,
s int a homálynak halkan:
készülődhet az alkony;
és a gyanútlan hajnal
jöttére földig-hajlón
sugárzik, lombja bókol,
néhány sajnálkozó szót
mormol a halott holdról,
ki nemrég rajta úr volt,

s egy-két levelet ráz a
megfojtott éjszakára.

1965


 

Pacsirta

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik
hangjától a levegő; lüktető
köröcskék pengetik a nap
feszes sugarait.

Zeng, zeng, zeng a pacsirta, óceánra
menekült kis kalózadó,
s azt sugározza egyre,
fáradhatatlanul,
hogy milyen rettenetes éjszakánként
egy magányosan didergő kökénybokor
alján virrasztani.

1965


 

Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap
bőkezűbb, mint a tegnapi,
egy kis langymeleg, annyi csak,
hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,
s meghervadjon a jégvirág,
hogy elláthass a sarokig,
csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,
véred is enged, csörgedez,
jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,
és amíg csöpög az eresz,
indulót vacog a fogad.

1965


 

Tűnődve áll egy Férfi

Forró galambvért hullat
harmat helyett a hajnal;
sunyít a fény a dombon,
az akác összerezzen.

Mezítláb megy a gyermek
az ösvény még didergő,
lúdbőröző porában,
vérző sarkától szeplős
lesz a behajló fűszál -

Az ösvény még a régi,
és vércseppektől rozsdás
fűszálak hajlanak be;
Jézus-vére-fű - mondják.

Tűnődve áll a férfi,
szeme az ösvényt szántja,
bizonytalanul kérdi:
az én vérem, vagy mégis a
Megváltó vére volt?

1964


 

Déli árnyék

Dél van. Az árnyam csak egy lépés
s olyan áttetsző, mint egy régi,
gyermekkorból felötlő emlék;
nevet a fiam és átlépi.

Ez lennék, ez a törpe árnyék?
Megfordulok egy pillanatra,
verejtékező homlokkal nézek
a fölöttem delelő napra.

Érzem az időt, tapinthatóan,
a pillanat molekuláit;
mi eddig előttem járt, mostantól
múltammá válik,

mögém kerül és nő sötéten
bölcsőmig visszavékonyodva,
s már nem is énrám emlékeztet,
hanem valami Donkihótéra.

1965


 

Végül

Aztán elönt mindent az óceán.
Még hallom, amint egy régi szürkület
homályából nevemen szólít Édesanyám,
míg keze közül a lámpa vaksi kis pillangója
nekiröppen a kicsi ház ablakának.
Aztán elönt mindent az óceán,
Napot és Holdat és csodálatos testű
hajókat ringatva hullámain.
Csak egy árva vadkörte integet még utánam
ebből a parttalanná vált világból.

1965


 

Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

1965


 

Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

1964


 

Tünemény

Füstszínű falusi alkonyat vagy.
Mosolyod illatos kenyerét tétován
tördeli az emlékezés.

Hol volt, hol nem volt, volt egy lány ...
Hiába próbálok neveket
illeszteni a mosolyodhoz.

Egy fehér-homlokú házra s egy lombos
eperfára emlékszem,
s hogy jött a csorda.
Ránk bámult egy bivaly. - Mozgás, Rigó! -
húzott rá a napszítta pásztor.
És Rigó unottan tovább kolompolt.
Hangoltak a békák a libaúsztatóban;
holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen.
Zizegett a nád.
Mindenre emlékszem, úgy-ahogy,
- talán még azt a zsombékot is meglelném -
csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem.
Vagy nem is voltál más,
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly,
mely minden nyári alkonyatkor
a langyos szellővel s a füst illatával
meg-megkísérti emlékezetem? -
Néha már-már látlak, érzem, amint hajad
ujjaim közé omlik, mint akkor.
De hiába, valami mindig eloroz előlem,
és alkonyatból alkonyatba menekít.

1964

 

vissza a címoldalra





E-mail:
Jelszó:
 Regisztráció
Elfelejtett jelszó
 
 


abdai.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!